A Szabadnőműves

Kezdjük az elejéről, nem sietünk...

Már az étteremben tudhattam volna, hogy baj lesz, de valamiért nem akartam belátni, úgyhogy sokadjára is belementem a játékba. Látom, hogy valami nem stimmel, érzem legbelül, de csak elhessegetem a sejtést, azt remélve, hogy biztos rosszul értelmezem a jeleket és az elejtett félmondatokat. Meg sem hallom inkább. De az ilyet sem lehet örökké húzni, egy idő után be kell ismerni, hogy ez nem fog működni, és az a legfurcsább, hogy tényleg elég pár szó és egy kósza reakció, amiből rögtön rájövünk, ha nem nekünk való a másik fél. Nem kell több. Persze lehetsz valakivel így is, de nem érdemes, mert van elég olyan ember a világon, akinél nem kell szemet hunynod, és akkor miért ragadnék olyan mellett, aki így csak az időmet rabolja attól, hogy megtaláljam azt, aki ő kéne, hogy legyen.

Most viszonylag sokáig bírtam, hisz már nála voltunk. Még a cipőmet vettem le, mire ő a mosdóban is volt, hogy rendbe szedje magát. Az ilyen sokáig szokott tartani, viszont legalább lesz időm körülnézni, gondoltam. Viszonylag kis lakás, és egész újnak tűnt. A konyha és a nappali egy helység, de még így sem mondanám tágasnak. A legfurcsább az egészben, hogy olyan rend van, mintha sose lakott volna itt senki, csupán azért lett berendezve, hogy készítsenek pár képet az IKEA katalógushoz. Reméltem, hogy lesz sör a hűtőben, de így utólag visszagondolva nem tudom, mit gondoltam. Külön vécét nem találtam, ő meg úgy tűnt örökre bevette magát a mosdóba, úgyhogy nem volt mit tenni, a mosogatóba kellett pisálnom. Persze nem vagyok én vadember, eresztettem utána egy kis vizet.

Nem mondom, hogy sokáig volt bent, de elég nagy üstökös szakértő lettem néhány cikk és a wikipédia segítségével, mire végre belépett a nappaliba. Azt a mosolyt villantotta rám, amit a nők akkor szoktak bedobni, amikor egy olyan mosolyt várnak cserébe, amit azt jelenti, hogy valamit észrevettünk. Jelen esetben gondolom nagyon kicsípte magát, de inkább a logikám segített ezt kikövetkeztetni, mint a vizuális ingerek. Mosolyogtam, biztos ami biztos. Innentől viszonylag szó nélkül eljutottunk egyről a kettőre. Feltéve, ha az egy a nappali és a kettő egy kanapé. Már épp kezdte kigombolni a nadrágomat, amikor hirtelen elhúzódott és megálljt parancsolt a mutatóujjával.

- Előre szögezzünk le pár dolgot – kezdte abban a hanghordozásban, amitől általában megőszül pár hajszálam – Én nem vagyok olyan lány, érted. Nem fogom a számba venni, engem nem lehet ilyenekkel megalázni. Továbbá…

Kezdte volna, de torkán akadt a szó, amikor felálltam és begomboltam a nadrágom. Eljött az a pont, ami után már nem lehet tovább szemet hunyni. Nem csak azért, mert az ilyen ostoba nők miatt alakul ki a férfiaknál az impotencia, hanem mert egyértelműen nem illünk egymáshoz. Még egy este erejéig sem. Szóval akkor minek húzzam az időm. Hogy elmulasszam az értetlenséget az arcán, kifele menet neki is összefoglaltam a helyzetet azzal, hogy bocsánat, de nekem erre nincs időm.

Kilépve az utcára megremegett a testem, ahogy átfújt a hideg szél. Elindultam szélnek háttal, arrafelé úgyis van egy jó hely, ahol mindig van valami ismerős arc. Most sem kellett csalódnom. Ott volt egy gyerekkori jóbarátom, egy Luca nevű kis vidám csaj. Mint kiderült épp valami céges összejövetelt tartottak ott és már kissé illuminált állapotban volt a banda, kivéve egy Eszter nevű lány, aki feltűnően csendes és visszafogott volt. Egy rövid beszélgetés fényt derített arra, hogy ez azért lehet, mert még új a vállalatnál és nem nagyon ismer senkit. Ez közös volt bennünk, úgyhogy én voltam a mankója. Elmesélte, hogy van egy hatéves kisfia és egy élettársa, akivel együtt él. Róla már nem beszélt annyira szívesen, így az sem derült ki, hogy vajon ő e az apuka is. Valami különös félelem árnyéka vetült a szemeire, amikor a srácról beszélt, így inkább nem is firtattam.

Néhány óra múlva megjelent az illető és viselkedésével kissé árnyalta azt az árnyékot, amit megvillanni láttam. Rendezett egy kisebb jelenetet, hogy miért nem jött már haza, és magával rángatta megszeppent lányt.

...kitalálod ki ez a szereplő? Ki hát, nem nehéz. Nade…

A kisfiú elméletileg a nagyszülőknél volt aznap este, úgyhogy nem igazán értettem ezt a felháborodást, de hát mi közöm van hozzá. Éjjeli háromkor értünk haza Lucával, akinek nem volt kedve a város másik végébe hazataxizni ilyenkor, így végül nálam aludt. Legalábbis ez volt a terv, de helyette hajnalig dumáltunk a régmúlt idők dicsőségéről.

Azokról az időkről, amikor még kis pisis gyerekek voltunk és nem volt semmi problémánk. Remek trió volt a miénk. Luca, Márk és én egy kis faluban a világ végén. Amikor Márkra terelődött a szó hirtelen szomorú csend lopta be magát a szobába. Luca szakította meg egy perccel később.

- Nekem is hiányzik. – mondta nyugodtan, de tőlem csak egy bólintásra tellett. Hiába telt el annyi év, még mindig nem tudtam teljesen elfogadni. Másnap mire érte jött a férje, már nagyban reggeliztünk és a napsütés visszacsempészte a vidámságot is a csevegésbe.

...remélem már magadhoz tértél. Nem? Sebaj, azért folytatom. Van még időnk...

Teltek a hetek, de a szél még mindig hideg késként fújt át a kabátom hátán esténként. Egy szerdai napon benéztem Lucához a munkahelyen, mert megbeszéltük, hogy valamikor együtt ebédelünk majd. Amíg vártam rá a recepción összefutottam Eszterrel, aki most talán még csendesebb és visszahúzódóbb volt, mint azon az estén. Mintha zúzódások lettek volna az arcán, de a smink miatt nehéz volt ezt biztosra mondanom. Amikor kérdeztem, hogy ugye minden rendben ő csak lesütött szemmel helyeselt miközben a cipője orrát nézegette.

Az ebéd közben rákérdeztem Lucánál is, mire ő csak egy nagyot sóhajtott és elmesélte, hogy bár Eszter nem szeret beszélni róla, valami nagyon nincs rendben feléjük. Többször jelenik meg hegekkel és zúzódásokkal, mint azt egy irodai munka indokolná, de sehogy sem lehet belőle kihúzni a dolgot, úgyhogy egy idő után már inkább nem is kérdezték a dolog felől.

...gondolom, te tudnál róla mesélni. Ne félj, lesz még lehetőséged...

Épp vártam valakire a Deákon és egy politikus plakátját bámultam jobb híján. Sehogy sem tudom megérteni ezeket a hirdetéseket. Rárakják a fejük, a nevük és a pártjuk logóját. Ennyi. Nem tudom megfejteni, hogy ez hol kéne, hogy meggyőzzön engem. Legalább valami viccet ráírhatnának, mert ez így baromi kevés. Ahogy ezen méláztam, egy félénk női hang szólított meg. Eszter volt az egy nagy bevásárlószatyorral a kezében. Egy rövid illedelmes csevegés után felajánlottam, hogy meghívom egy kávéra a szemben álló kocsmában. Nem nagyon akart kötélnek állni, de nagyon meggyőző tudok lenni, ha akarok. Amíg elment a mosdóba lemondtam a találkozót. Mire helyet foglalt már nem tudtam tovább kerülni a témát, meg kellett kérdeznem.

- Mik ezek a sérülések? Van egy tippem, és szerintem te is tudod mi az. – kezdtem annyira óvatosan amennyire tőlem telik. Féltem, hogy megsértődik, de ehelyett csak némán bámult maga elé.

- Nem minden az, aminek látszik. – suttogta szinte félve

- De ez az, ugye?

- Lehet. – adta meg magát idejekorán, és újból a kocsma kövét kezdte el bámulni.

- Akkor miért nem… - kezdtem volna kérdezni, de meglepő hevességgel szakított félbe

- Nem lehet, nehogy azt hidd, hogy olyan egyszerű – nézett egyenesen a szemembe – Egyedül nem tudnám eltartani és felnevelni. Ez az ára. Próbáltam, de nem ment. El kell tűrnöm. El kell – folytatta volna, de megcsuklott a hangja – Köszönöm a kávét, most mennem kell – szedte össze magát végül, és kiviharzott a kocsmából. Én meg ott maradtam, egyedül a gondolataimmal. Túl sok válaszom, amúgy sem lett volna.

...de komolyan, mit mondhattam volna? Ha? Á, kezdesz ébredezni, remek. Jól figyelj!

Ahogy az éjszakai Dunán megcsillanó fényeket bámultam az erkélyről, eszembe jutott régen mekkora élet volt a lakásban. Hárman-négyen is laktunk itt annak idején, de van aki külföldre vette az irányt, van aki meg már boldog családapa valahol a külvárosban. Csak én maradtam itt. Nem mondanám, hogy magányos vagyok, de néha akkor is zavar a csend, ami az új lakótársam lett az évek során. Hirtelen tudtam, mit kell tennem, a telefonért nyúltam és mire Lucát hívtam, már az utcán is voltam. A hetek óta először szemből fújt a szél, de végre nem volt olyan fagyos a lehelete.

Egy óra múlva már egy nagy barna ajtón kopogtattam Budapest másik felében. Már majdnem feladtam, mire végre kinyílt az ajtó. Eszter állt mögötte olyannyira értetlen arckifejezéssel, ami hirtelen engem is elbizonytalanított. Mintha az elmúlt pár óra gondolati és érvei csak egy kisgyerek álmodozása lett volna arról, hogy az élet nem olyan bonyolult, mint aminek a felnőttek állítják be. Mindig minden rendben lesz, csak nevetni kell azokon, akik túlbonyolítják.

- Te meg mit keresel itt? – szakította meg a hirtelen jött érzelemhullámomat.

- Érted jöttem. Nyugi, nyugi. Hadd magyarázzam meg.

- Nem lehet, bármikor itt lehet. – nézett idegesen jobbra-balra a folyósón.

- Nem számít, én sem egyedül jöttem, csak hallgass meg!

...ezután elmondtam neki a tervet, amit el sem akart hinni először, de Luca itt volt és megnyugtatta szerencsére. Aztán jöttél te, mint valami idegbeteg, ezért le kellett, hogy üssünk. Bocsánatot nem fogok kérni, ha megbocsájtasz. Szóval…

Hosszú órák teltek el, mire újra otthonról nézhettem a Dunában visszaverődő fények játékát. Rég öntött el ekkora melegség, rég éreztem ennyire, hogy a helyes úton vagyok. Pedig sokszor tűnt úgy, hogy végleg magam mögött hagytam, de most valahogy tisztán látom a dolgokat. Évek óta először. Eszter lépett mellém, rám mosolygott. Hálás mosoly volt.

- Hogy köszönjem meg? – kérdezte, ahogy összébb húzott magán egy pulcsit, hogy ne fázzon.

- Még ne köszönj semmit, mert lehet, hogy elviselhetetlen lakótárs leszek. Sőt szinte biztos.

- Nem hiszem el. – fordította oldalra a fejét

- Majd meglátod. Válasszátok azt a hálószobát, amelyiket szeretnétek. Van még kettő az enyémen kívül. Egyik elhagyatottabb, mint a másik. De ha élhetek egy javaslattal, legyen a tőlem messzebb lévő, tudod elég hangos vendégeim szoktak néha lenni. – mosolyogtam, mire elnevette magát. Még nem láttam nevetni, és ahogy láttam inkább a lelkéről leeső súlyok váltották ki, mint az, amit mondtam. Még el is pityeredett kicsit, úgyhogy megöleltem. – Minden rendben lesz.

- De… - kezdte volna

- Semmi de, mindent elintézünk, te ne aggódj többet. Soha többé nem kell látnod. – bíztattam és láttam, hogy annyi mindent mondana, de csak egy szó hagyta el a száját.

- Miért? – suttogta bátortalanul, de meghatódva

- A kérdés inkább az, miért ne?

...aztán megmutattam neki a lakást, mielőtt lefektette aludni Andrist. Aranyos fiú, kurvára szerencse, hogy nem a te fiad, mert akkor sok jogi bonyodalom lenne. Így legalább ezt is megússzuk. Szóval ezután visszajöttem ide, mint te is látod. A fiúk szemmel tartottak addig, de nem sok szükség volt rá, mert a szuszogáson kívül nem sok dolgot csináltál az elmondásuk alapján. Hé hé, én nem próbálkoznék azzal. Az a minimum, hogy végighallgatsz. Beismered? Azt kérdeztem beismered-e? Na, ne kelljen még egyet… Te akartad. Aú. Nekem is fájt, nézd itt a mutatóujjamnál már vérzik is. Szóval vissza a tárgyra. Beismered? Be? Sokkal jobb, látod beszélgethetünk őszintén is. Kezdem én. Békén hagyod, nem keresed őket és ha véletlenül meglátod az utcán Esztert elindulsz az ellenkező irányba. Nem túl nehéz szabály, ugye? Nagyon jó... Dehogy akartunk megölni, hol élsz te? Valami Tarantino filmben? Nem, nem. De azt ugye te is belátod, hogy kevés undorítóbb dolog van, mint védtelen nőket verni az gyerekük szeme láttára. El sem tudom képzelni, hogy mit gondol egy magadfajta állat. Tényleg nem. Rád nézek és rosszul vagyok… Hogy? Nem értem, hangosabban... Hát persze, most nem vagy olyan kemény. Na de figyelj csak kissé meguntam ezt a beszélgetést, eléggé egyoldalú. Viszont mielőtt elmegyek, megmutatom milyen a másik oldalon lenni, rendben? Ne húzódj el, állj fel! Most légy férfi, na nehogy elsírd magad. Kezdhetjük?