„Hát abból jöttem rá, hogy szakítottak, hogy a srácnak van valami új képe fészen egy másik nővel, de a csaja nem lájkolta. Rögtön tudtam.”

 

  

A hétvégén hallottam ezt. Hiába volt hangzavar a kocsmában, ez valahogy mégis utat tört magának a fülemig, nehéz volt nem hallani. Akkor ütött szöget a fejembe az, hogy már túl idős vagyok a facebookhoz, miközben az átlagéletkor mintha nőne az oldalon. Szóval akkor lehet mégsem ez a baj? Inkább úgy mondanám, hogy kifáradt az egész.

Szilveszterkor fogadtam egy barátommal, hogy ha eltűzök az oldalról, akkor a Szigeten ő fogja elénekelni az egyik dalunkat, és mivel borzasztó hangja van, másnap kissé fájó fejjel készítettem egy kamufelhasználót, amivel a zenekar oldalát tudom menedzselni, lementettem pár email címet és képet, majd töröltem magam, viszlát. Azt gondoltam, hogy nehezen fogom bírni, hogy hiányozni fog az egész, de eltelt pár hét és azon kaptam magam, hogy eszembe sem jutott a dolog. Aztán pár hónap és azt is elfelejtettem, hogy létezik. Ez meg azért felvet pár dolgot.

Sokan érvelnek azzal, hogy ők ott tudnak mindenkit elérni. De miért akarnék én mindenkit elérni? Akivel tényleg beszélni szeretne az ember, azt úgyis megtalálja valamilyen módon. Legyen az email, telefon vagy egy kocsma. Akivel meg nem jut eszembe a facebookon kívül beszélni, azzal lehet nem is érdemes. Mi másra jó még? A hírfolyam már rég csak dísznek és ötcsillagos időpazarlásnak jó, a többit meg meg lehet oldani máshogy is. Egy gmail csodákra képes, a legtöbb dologra van ott alternatíva, ami még értelmesebb is olykor. Például a csoportok helyett, egy levelezési lista, és kész is. Nem kell az általános iskolás osztálytársad ebédjéről készült fotóval találkoznod, hogy megbeszélj egy találkozót.

Az már megint más dolog, hogy csajok és cicás videók linkelgetésénél komolyabb dologra nem facebook csoportot fog létrehozni az ember. Legalább is, ha azt szeretné, hogy komolyan vegyék.

   

  

Szóval nem kell azzal hitegetni magunk, hogy van, ami lehetetlen a facebook nélkül, mert a végén még elhisszük. Ami meg ezek után marad az egészből, az csak egy nagy össznépi szeretetéhség. Hátha kapunk valami jelet arra, hogy figyelnek ránk. Kirakok egy cikket, mutatok egy zenét, cserélek egy profilképet, csak könyörgöm valaki lájkolja, az nagyon jó lenne, köszönöm. Ha ebből a szögből nézzük rögtön nem olyan vidám hely, csupán egy szépen becsomagolt kollektív vigasz, hogy nem vagyunk egyedül.

Persze ezzel önmagában nem is lenne baj, de egyfelől csak az illúzióját adja meg ennek, másfelől meg kissé öngerjesztő is az egész. Egy olyan igényt elégít ki, amit ő maga hívott létre. Hé, ez pont olyan, mint a nikotinfüggőség – gondolhatjuk, és akkor nem állunk távol az igazságtól.

De mint mindennek az interneten, ennek is vége lesz egyszer. Megérkezik szépen lassan az idősebb generáció is, és akkor el szokott indulni az elvándorlás. Jelen esetben ez egyelőre nem következett be, mert nincs hova. Azt érezzük nincs jobb opció, ez az internet csúcsa,  de úgyis jönni fog majd valami helyette, ezen nem kell aggódni. Viszont addig is ott van egy lehetőség, amit valamiért nem akarunk észrevenni, mégpedig az, hogy hagyjuk az egészet a francba.

Pár hét után rájövünk, hogy nem is hiányzik. Ez a jobbik eset. Ha meg arra jövünk rá, hogy nem bírjuk a facebook nélküli életet, akkor talán még fontosabb, hogy hátat fordítsunk az egésznek. Így vagy úgy, de az a legbölcsebb, ha ott hagyjuk a süllyedő hajót, mielőtt még vele együtt süllyednénk el.

Addig is lájkold és oszd meg a cikket meg persze kövess facebookon. Ez fontos. Ezt sose felejtsd el.