Nem tudom mi tette tönkre a fiatalságot.

                Tényleg nem, de van valami a levegőben mostanában. Van egy új árnyalata a sötétnek a fényes pesti éjszakában. Lehet, hogy minden generációnak megvan a maga betegsége, és ez így normális, de egy idő után akkor is meg kell találni az ellenszerét. A közösségi médiák és a technika kézen fogva életre hívott egy új életmódot, ahol amiatt lesz minden felszínesebb, mert több helyre kell eloszlani.

                Adott egy fiatal lány, adott egy péntek este. Sulit után kicsit lóg a neten, ide-oda bóklászva, begyűjtve minden szeretet amit talál facebook/twitter/tumblr/ask/instagram szerte, majd szép ruhába és rocknrollba öltözik és elindul egy divatos romkocsmába, ahol már várják a többiek. Isznak és betolnak mindent, amit ilyenkor illik. Kívülről remek kis társaságnak tűnik. Vannak, akik nevetnek, vannak, akik elvonulnak beszélgetni, és van egy fiú-lány páros, akik kissé távolabb veszekednek. Aztán táncolnak, sírnak, cigiznek, ismerkednek. Így kell.

                Mind keresnek valamit. Mind keresnek valakit. Tudják, hogy nincs meg, érzik az űrt, és ösztönösen be akarják tölteni, de fogalmuk sincs mivel kéne. Szexszel, droggal, fényekkel, és az éjszaka mámorával el lehet hitetniük magukkal egy este erejéig, hogy valami végre kitöltötte, de a hajnal nem csak a másnaposságot hozza magával, hanem az ürességet is visszacsempészi. Ott van persze az internet, és mindenki elérhető rajta, de nem úgy, ahogy tudat alatt akarjuk, hanem csak egy árnyék ott mindenki, amiből lehet akármennyi, nem fog felérni egy olyan pillanattal, amikor a szemébe néz a másiknak. Nem tud, nem az ő hibája. Nem erre találták ki, csak erre próbálják használni. Az űr meg megmarad, és ezért újra jön egy hétvége, majd kezdődik minden elölről. Egy olyan spirál ez, aminek a végén idő előtt kiégett fiatalok keresik a helyüket egy olyan világban, ahol nincs is nagyon számukra.

                Egy könnyebb korba születtek, mint a szüleik. Nekik már nem a nulláról kell kezdeni, mégis azt érzik, hogy elvárnak tőlük egy újabb ilyen szintű ugrást. És ki tudja, lehet olykor tényleg el is várják. Pedig ők önmegvalósítani szeretnének, és szembemenni az elvárásokkal. Látták elég filmből, hogy ha valamit el akarnak érni, akkor végül úgy is el fogják, csak hinni kell benne. Végül úgyis happy end lesz, mert nem tudnak mást elképzelni, nem akarnak, és minél fenyegetőbben közeledik hozzájuk a jövő, amiben felnőttnek kell lenni, annál nagyobb sebességre kapcsolnak. De annál nagyobb lesz a karambol is.

                Adott egy másik fiatal. Céltudatos, tanul, hogy biztosítsa a jövőjét. Mindig a kötelesség az első, bulizni ráér akkor, amikor majd megérdemli és végre lesz rá ideje. De eljön egy nap, amikor harminc-valahány évesen sötétedés után is bent ül az irodában és hirtelen feleszmél, hogy egyre kevesebb ideje van. Addig várt, hogy éljen és kiéljen, míg végül elszaladtak azok az évek, amiket erre találtak ki.

                Mert mire is vágyik minden ember? Arra, hogy szeressék és, hogy figyeljenek rá. Ott is van erre a sok közösségi oldal, de ez csak tüneti kezelés, ami azért veszélyes, mert fel sem tűnik, hogy nem igazi orvosság és már ki is alakult az űr, amit be kell tölteni. Be kell mert, húz magával lefelé. Be kell, mert meghalunk és akkor már késő lesz. Ezért gyorsan meg kell élni mindent akár egy este alatt is. Gyorsan kell, mert érzik, hogy ha egyszer abbahagyják, onnan nincs visszaút. Vannak, akik meglelik az egyensúlyt. Úgy élnek, ahogy akarnak és megtalálják a számításukat is. Ez lenne a feladat, de még annál is nehezebb, mint aminek tűnik. Egy olyan kötéltánc lett a fiatalok élete, ahol nagyon könnyű elveszteni az egyensúlyt.

Persze ki vagyok én, hogy itt igazságot tegyek, nem is akarok. Csak túl sok embert láttam már leesni, ezért így a zuhanás közben próbálok még visszakiabálni, de valódi megoldást én sem tudok.

                Egy zuhanó ember meg amúgy se ossza az észt.