Olyan, mintha évek óta tartana ez a tél.

Csendben kilopózom a szobából és megkeresem a mosdót. Megmosakszom, kicsit felfrissítem magam, de nem sokat javít az elgyötört fejemen. A hanyag sokadnapos borosta sem segít, aminek már csak órák kérdése, hogy szakállá léptessék elő. Úgy látszik egyedül él a lány, legalábbis nem látok más szobát. Kicsit körülnézek a hűtőben, majd magamra kapom a kabátot és kilépek az erkélyre. A nadrágomért nem megyek vissza, nem akarom felébreszteni.

Mostanában korán kelek, valahogy rászoktam. Az is segít, hogy már nem csapom szét magam annyira, mint amikor még a húszas éveimet éltem fel. Nem mintha olyan régen lett volna, de szép lassan valahogy belefárad az ember a másnaposságba, meg abba hogy nem emlékszik az éjszaka felére. Kissé fázik az alsó felem, de legalább a nap süt, és a város is ébredezik. Ha baromira közhelyes akarnék lenni, most cigiznék és kávét szürcsölnék, de ehelyett a hűtőben fellelt narancsokat eszegetem. Valahogy sokkal jobban indul így a reggel.

Tegnap újra szerelmes lettem. Minden héten ez van. Persze idáig nem jutok el minden héten. Ezek ilyen egy éjszakára tartó szerelmek, gyors lefolyásúak, de annál hevesebbek. Ilyenkor arra gondolok másnap, hogy el tudnám-e képzelni vele, és általában el tudnám. Nem véletlenül kötünk itt ki, de vajon ő el tudná-e? Csak ki kéne mondani valakinek, de végül mindig bent ragad. Majd hívjuk egymást, na persze. Nem tudom mikor lettem ilyen.

Kinek ne lett volna az életében egy nagy szerelem, és kinek ne ért volna véget. De a legtöbben idővel tovább tudnak lépni rajta. Bennem viszont megragadt az egész és egy olyan mércét állított fel, amit azóta sem ugrott meg semmi. Mindig azt várom, hiába tudom, hogy nem szabadna. Nem tudom az idő vagy az elsők varázsa szépítette meg. Ki tudja, hogy ezzel a lánnyal találkoztam volna anno, akkor most rá tekintenék-e ilyen módon. Veszélyes dolog ilyen ideákat üldözni, mert egyre inkább valótlanná válnak és végül semmi sem ér fel hozzá.

Bemegyek, mert kezd befagyni a hátsóm. Ő már ébredezik és vidáman rám mosolyog. Remekül elcsevegünk, vagány és aranyos. Pont az én típusom, akkor meg mégis mi a baj? Csak mondani kéne valamit, de azt pont nem mondjuk. Felöltözünk, lassan indulnom kell. Elkísér egy darabig, neki is dolga van. Az elköszönés, amit nem tudok megszokni. Puszi vagy csók? Mindkettő helyénvaló lenne, de közben egyik sem tűnik helyesnek. Ad egy csókot, rám mosolyog, majd sarkon fordul. Mondanom kellett volna. De nem mondom, és inkább én is elindulok, bevetem magam a nyüzsgő pesti reggelbe, mindenki igyekszik valahova, bár a legtöbben még otthon aludnának. Felszállok a villamosra.

Olyan, mintha évek óta nem lett volna nyár.