A kétezres években sok dolog elterjedt a wifi, az érintőképernyő és a GPS mellett. Az egyik ilyen dolog a szelfi, akár tetszik, akár nem. Ez egy alapvetően ártalmatlan trend, úgyhogy mindent összevetve nem elítélendő. Mindenki készített, mindenki volt vett már részt csoportos szelfiben, aki meg büszkén veri a mellkasát, hogy ő nem és ettől különb, az legalább akkora feltűnést és csodálatot szeretne emiatt, mint az általa megvetett önfényképező pornép. Ez a fényképfajta már a mindennapjaink része, nincs is vele semmi gond. Mégis van egy különösen elfajult és szélsőséges csoport, akik mellett nehéz szó nélkül elmenni, így nem is fog ez nekem sikerülni.

Ők akik nagyüzemben gyártják ezeket a művészeti alkotásokat. Főleg az instagramon fordulnak elő, de a facebook sem az utolsó hely, ahol keresném őket, ha egyáltalán lenne ilyenekre igényem. Ez a faj lehet nő vagy férfi is, a lényeg, hogy napi akár több szelfit is készít. Az albumai önmaga képével vannak teli, így a fő céljuk az, hogy az élményeik helyett önmagukat mutogassák a világnak. Lehet én vagyok már öreg, de amikor egy ilyen embert látok nem az ugrik be, hogy milyen gyönyörű is ő, hanem hogy mennyire szomorú az ilyen embertípus.

A motivációjuk is kissé rejtély számomra. Miért érez valaki késztetést arra, hogy napi több szelfit osszon meg miközben az előző száz kép is az volt? Még a pózok is mindig ugyanazok, hisz az évek során tökélyre fejlesztette mi áll neki a legjobban. Az egyetlen, ami változhat az a ruha szokott lenni és a kivágás mértéke attól függően milyen idő van. Szóval amit várnak tőle az újabb és újabb lájkok, hisz a régi képük már lefutott, nekik meg kell a virtuális szeretet, akármilyen felszínes formában is érkezik, akármilyen ismeretlen és felszínes emberektől.

Ez a lájkfüggőség meg azt feltételezi, hogy az életben nem kapnak elég figyelmet vagy szeretetet a környezetükből, ezért kell ilyen dolgokkal pótolni. Még az is lehet, hogy nem kapnak kevesebbet se másoknál, de nekik valahogy nem elég ennyi. (Van egy másik válfaja is ennek, ami kissé újabb keletű, de erről majd pár nap múlva.)

Nem elég, ha a barátjuk megdicséri, mert meg kell mutatni mindenkinek. Nap, mint nap be kell bizonyítani maguknak, hogy ők igen is értékesek. Sajnos a lájkok és a perverz hozzászólások hada elég híg formában adja meg ezt, ezért kell gyakran újra körbejárni értük. Mindent meg kell osztani, minden szituációt meg kell ragadni, hogy szelfit készítsenek, és mivel már néha ők is érzik az egész céltalanságát hozzá kell írni, hogy buli előtt, buli közben, suliban, mekiben. Így látszik, hogy ők sem csak otthon ülnek és várják a szívecskéket. Ők pörögnek.

Hiába mosolyog vidáman a tükörbe vagy vág valami bolond grimaszt minden képen, a sok száz szelfi után mégis valami mélységes szomorúság jön át a képernyőről. Nézzétek szexi vagyok, nézzétek szép vagyok, figyeljetek legalább ti rám. Ők is csak azt akarják, mint mindenki más: figyelmet, és hogy érezzék, figyelnek rájuk. A kérdés csak, hogy tényleg figyelem-e az egy gombnyomással kifejezett szívecske vagy felfelé mutató hüvelykujj.

De lehet megint én gondolom túl és a nagy részük csak szimplán öntelt hiú önmagába szerelmes nárcisztikus idióta.

Olyanok meg mindig is voltak.