A Szabadnőműves

Az internet megöli a szerelmet.

Pedig nem lenne szükségszerű, de ma már szinte elkerülhetetlen lett ez a jelenség. Persze nem a régi időket akarom visszasírni, mert a dédapáink szerint már a morze is kinyírta az egészet. Meg amúgy is csak óvatosan a nagy kijelentésekkel. Inkább arról lenne szó, hogy hamarabb megunjuk a másikat, mint megismerjük. Az csak a kisebb szelete az egésznek, ami a megismerés utána zajlik. Ha sikerül megjegyezni a nevét, ha tudjuk hol keressük (és tudjuk mert gyakorlottak vagyunk) már látjuk is.

Jaj mi ez a kép? Egy pasi van rajta, biztos a barátja. Biztos tíz éve kapcsolatban vannak, amúgy sincs sehol, hogy hogy állunk jelenleg párkapcsolat ügyileg, csak a régi suliját látom. Mi az, hogy csak a borítóképeket nézhetem, istenem megőrülök. Ha esetleg… nem azt azért csak nem, jobb ha nem tudja, hogy egyáltalán gondoltam rá. Azért azt nem. Még a végén úgy tűnik, pedig hát. Na érted.

Szóval nem is ez az igazi baj. Az ember kíváncsi és imád megtudni olyan dolgokat, ami nem feltétlen rá tartozik. Ez ösztönös, a modern korral jár, szóval ezen felesleges sírni. Nem ez öli meg a dolgot, hanem a kommunikáció. Megismersz valakit és elkezdtek a neten beszélgetni. Vagy már régóta ismered, de ez eddig váratott magára. Az ok mindegy, küldött egy jó zenét, mondtál egy közepesen rossz filmet, kérdezett valamit, állítottál valamit, szimplán érdeklődött felőled, vagy ráírtál, hogy hello hogy vagy, jó hogy vagy. A lényeg, hogy elkezdődik a folyamat, ami talán még izgalmasnak is tűnhet az elején, pedig tudjuk mi lesz belőle, de nem tanulunk.

Először kissé akadozik. Mert mégis ki tudja, mit írjál, inkább kérdezel. Ha meg már nincs mit mondanod, akkor majd holnapig jegeled a dolgot. Menned kell, sajnálod. Aztán szép lassan már gördülékenyebb lesz, megtudsz ezt-azt. Már merészebb vicceket is bedobsz és igen enyhe szexuális utalásokat. Csak viccelődünk, semmi komoly. Még néhány hét és a csetelésekben már fel-feltűnnek a visszautalások, tudtok már sok mindent egymásról. A szexuális célozgatások is lényegre törőbbek, mindenki tudni akarja, hogy a másik azt is akarja, de közben ne tudja a másik, hogy ő is. Egy idő után már olyan dolgokról is szó esik, ami nem érdekel különösebben, de azért mondod, hogy jó meg milyen igaz. Aztán már ritkábban írtok, mert valami hiányzik az egészből. Valami, amit hiába vársz.

Közben persze jó esetben találkoztok is néha, de mindenkinek azért sok a dolga, úgyhogy a kommunikáció nagy része mégis csak a neten keresztül folyik. Egy olyan helyen, ami a mozgó szmájlik ellenére is túl személytelen ahhoz, hogy hosszú távon ne idegenítsen el. És nincs szerelem. Nincs, mert azt a kémiát, ami ehhez kell, nem lehet átnyomni a routeren keresztül.

Jó dolog persze, hogy itt is lehet beszélni, de a mérlegnek nem erre kéne lejteni. Lehet hetekig csetelni minden áldott este, de egy közös italozás alkalmával pár óra alatt sokkal több dolog átjön, mint a csetablakon keresztül hetek alatt. Mert hiába tudunk meg ott is sokat, de pont az a plusz szikra nem adódik hozzá, ami a lánghoz kéne.

Szóval nem mondom, hogy ne beszéljünk a neten, de az ideális esetben arról kéne szóljon, hol és mikor legyen a találkozó. Nem mondom, hogy felesleges a dolog. De igazából az. Nem mondom, hogy töröljük magunkat és hagyjuk az egészet. De igazából azt kéne. Nem mondom, hogy mondom, de mondom.

Hagyjuk meg az internetet arra, amire jó. Olvassunk híreket, nézzünk pornót és hallgassunk zenét. De a szerelem hatótávolsága csak pár méter, úgyhogy ne csodálkozzunk, ha elveszik útközben.

Olyan, mintha évek óta tartana ez a tél.

Csendben kilopózom a szobából és megkeresem a mosdót. Megmosakszom, kicsit felfrissítem magam, de nem sokat javít az elgyötört fejemen. A hanyag sokadnapos borosta sem segít, aminek már csak órák kérdése, hogy szakállá léptessék elő. Úgy látszik egyedül él a lány, legalábbis nem látok más szobát. Kicsit körülnézek a hűtőben, majd magamra kapom a kabátot és kilépek az erkélyre. A nadrágomért nem megyek vissza, nem akarom felébreszteni.

Mostanában korán kelek, valahogy rászoktam. Az is segít, hogy már nem csapom szét magam annyira, mint amikor még a húszas éveimet éltem fel. Nem mintha olyan régen lett volna, de szép lassan valahogy belefárad az ember a másnaposságba, meg abba hogy nem emlékszik az éjszaka felére. Kissé fázik az alsó felem, de legalább a nap süt, és a város is ébredezik. Ha baromira közhelyes akarnék lenni, most cigiznék és kávét szürcsölnék, de ehelyett a hűtőben fellelt narancsokat eszegetem. Valahogy sokkal jobban indul így a reggel.

Tegnap újra szerelmes lettem. Minden héten ez van. Persze idáig nem jutok el minden héten. Ezek ilyen egy éjszakára tartó szerelmek, gyors lefolyásúak, de annál hevesebbek. Ilyenkor arra gondolok másnap, hogy el tudnám-e képzelni vele, és általában el tudnám. Nem véletlenül kötünk itt ki, de vajon ő el tudná-e? Csak ki kéne mondani valakinek, de végül mindig bent ragad. Majd hívjuk egymást, na persze. Nem tudom mikor lettem ilyen.

Kinek ne lett volna az életében egy nagy szerelem, és kinek ne ért volna véget. De a legtöbben idővel tovább tudnak lépni rajta. Bennem viszont megragadt az egész és egy olyan mércét állított fel, amit azóta sem ugrott meg semmi. Mindig azt várom, hiába tudom, hogy nem szabadna. Nem tudom az idő vagy az elsők varázsa szépítette meg. Ki tudja, hogy ezzel a lánnyal találkoztam volna anno, akkor most rá tekintenék-e ilyen módon. Veszélyes dolog ilyen ideákat üldözni, mert egyre inkább valótlanná válnak és végül semmi sem ér fel hozzá.

Bemegyek, mert kezd befagyni a hátsóm. Ő már ébredezik és vidáman rám mosolyog. Remekül elcsevegünk, vagány és aranyos. Pont az én típusom, akkor meg mégis mi a baj? Csak mondani kéne valamit, de azt pont nem mondjuk. Felöltözünk, lassan indulnom kell. Elkísér egy darabig, neki is dolga van. Az elköszönés, amit nem tudok megszokni. Puszi vagy csók? Mindkettő helyénvaló lenne, de közben egyik sem tűnik helyesnek. Ad egy csókot, rám mosolyog, majd sarkon fordul. Mondanom kellett volna. De nem mondom, és inkább én is elindulok, bevetem magam a nyüzsgő pesti reggelbe, mindenki igyekszik valahova, bár a legtöbben még otthon aludnának. Felszállok a villamosra.

Olyan, mintha évek óta nem lett volna nyár.

• Iphone és Macbook mellett határidőnaplót tartani.

• Starbucksban tanulni.

• Kiállításra járni.

• Varrni vagy kötni.

• Szemüveget hordani.

• Romkocsmában ülni és elítélni a többi odajárót.

• Szülők pénzén élni.

• Rezidens DJ-nek lenni.

• Sálat viselni kabát nélkül.

• Jack Kerouac-ot és Márait olvasni.

• Bölcsészszakra járni az ELTE-n.

• McDonaldsban salátát enni.

• Még nem létező zenét hallgatni.

• Kaszálni, szántani.

• Jogtiszta szoftvereket használni.

• Hülye bajuszt növeszteni.

• Naptárat használni.

• Képeskönyvet birtokolni.

• Twin Peaks-et nézni.

• Amerikát utálni.

• Randira menni.

• Szinglinek lenni.

• Turkálóba járni.

• Táncolni.

• Antikváriumban vásárolni.

• Kívülről tudni a Gyalog Galoppot.

• Szobrászkodni.

• Évenete új iphone-t venni.

• Biciklizni.

• Írógépen írni.

• Fotózni.

• Bakelitet hallgatni.

• Hippinek lenni.

• Független filmeket nézni.

• Óránként instagramozni.

• Hintázni.

• Szakállasan szandálban járni.

• Cigizni.

• Nem cigizni.

• Blogot írni.

• Iróniát használni.

• Almát enni.

A gyúrás olyan, mint a drog.

Nem is állhatna távolabb tőlem szubkultúra, mint -az amúgy erőteljesen evolúciós zsákutcának tűnő- gyúrós-feszítős világ. Már ha vehetjük kultúrának azt, ami a konditerem falai közt zajlik. Persze ne szóljak be, mert el lesz törve a kezem. Tudom én, hallottam már eleget, de azért csak elmondhatom.

Józsi fasza gyerek, reggel korán kel, turmixol, viszi be a fehérjét és a vitaminokat. Lemegy a terembe, szép lassan átöltözik, nézi magát kicsit a tükörben. Ez amúgy szerény 45-60 percig szokott elhúzódni, de hát követni kell az izmok fejlődését. Sóhajt egy nagyot, majd belép a szentélybe. Nem beszél, csak nézelődik. Természetesen minden kondigépnek megvan a maga őrzője és csak akkor engedi oda, ha három talányt helyesen megválaszol. Észben is ott kell lenni. Kinyom párat. Aztán keres egy gépet, ami tükör mellett van. Nem lehet betelni az izmok látványával. Sétál kicsit. Gyúr egyet itt, nyom egyet ott és vissza az öltözőbe. Még egy óra tükör. Ma is hasznosak voltunk.

Persze nincs ezzel semmi gond, mindenki azt csinál, amit akar. Másokat sem bánt vele, szóval akkor mégis milyen jogon lehet belekötni? Nos, én nem kötözködni akarok, csak van pár dolog, amit sehogy se sikerül megértenem. Veszélyes egy világ ez, amitől legalább annyira óvnám a gyerekemet, mint a keményebb drogoktól. Nem mintha ez nem az lenne. Akkor mi a célja?

Egészség. Ez is egy érv szokott lenni, pedig nem tűnik túl épületesnek minden nap ugyanazt (rizst és csirkét) enni. Nem az, és még unalmas is. De ez csak a kisebbik gond. Az a sok por, meg étrend kiegészítő az igazi kisördög, akármennyi érvet sorolnak fel mellettük. Nő a műizom tőle, de mihelyt abbahagyjuk zsírként tér vissza. Jó esetben

A csajoknak tetszik. Nem, nem tetszik. Legalábbis azoknak nem, akiknek érdemes tetszeni. Nem hallottam még olyat értelmes nő szájából, hogy nekem a felpuffadt kigyúrt drabális monstrumok tetszenek, akik a sok statikus izomtól annyi irányba sem tudják mozgatni a végtagjaikat, mint egy legobábú. Ismerek olyan embert, aki azt eszik, amit akar, de mellette rendesen sportol és rendes szálkás izma van. Na az menő, az vonzó. Persze kinek mi, az ízlésről nehéz vitatkozni.

Erő. Igen, ad erőt. De nem sok értelme van annak az erőnek, ami olyan specifikus, hogy a konditermen kívül nincs semmi gyakorlati haszna. Ha a szekrényt kell felcipelni az ötödikre, rögtön lelepleződik a nagy szemfényvesztés.

Ez egy életstílus. Az, de mégis milyen. Egy olyan kultúra, ami önmagáért él, és csak saját maga által nyer értelmet. Hisz a kidobó szerepkörön kívül, hol tudunk még elképzelni óriásra fújt izomkolusszusokat? Sehol.

Még mielőtt valaki megsértődne, van pár kidobó haverom, mert bizony vannak köztük nagyon jó fejek. Sőt köztük vannak olykor a legkedvesebb és legjámborabb emberek. Előfordul az ilyen, de sajnos nincsenek többségben. A legtöbb, akivel összehoz a sors olybá tűnik, mint aki kidobta az intelligenciája és toleranciája nagy részét az üres proteines dobozokkal. Nem érti meg, hogy megérted, amit mondott, tovább fenyeget.

Akkor mégis miért lépnek ilyen sokan ebbe az irányba? Itt is jön a pszichológusok egyik kedvenc szava, a kompenzálás. Nem másnak akar tetszeni, magának. Azért tölt ennyit a tükör előtt, azért nem bírja abbahagyni. Itt találta meg a kiutat. Ez a menekülésének módja. Lehetne rosszabb is, ezt el kell ismerni. De attól még zsákutca marad az egész, aminek előbb utóbb el fog érni a végére.

És nem fog tetszeni neki, amit ott talál.

Pedig valami normális irománnyal akartam kezdeni az évet, de nem fog sikerülni.

Amikor arra kel az ember, hogy valami nő sipákol pár szobával arrébb, aztán rájön, hogy a nő igazából egy férfi, aki a barátnőjével telefonál, csak azt valahogy ilyen magas negédes hangon kell tennie, akkor eszembe jut, hogy erről beszélni kell. Nem mondom, hogy én párkapcsolati szakértő vagyok, de van pár dolog, amit egyszerűen nem értek meg. Meg amúgy az vagyok még attól, hogy nem mondom. De persze ki nem gondolja magát annak?

Kezdjünk is valami alappal, egy öreg klasszikussal: a féltékenység. Kevés idegesítőbb és egészségtelenebb dolog mérgezhet egy kapcsolatot. Pedig nagyon egyszerű az egész. Ha nem bízol meg eléggé a másikban, akkor ne legyél vele. Kész, ennyi. Ha meg valaki elcsábítja és ott hagy, akkor az nem az ő hibája lesz. De persze jobb máson levezetni a kudarcot. Nagyon sok hiszti, veszekedés és egyéb fejfájás indul ebből az állapotból. Kivel chatelsz facebookon? Ki lájkol ennyit? Miért mész oda? Miért megy oda ő is? Ne menj oda. Oké menj, te dolgod. Nem tényleg, én nem szólok bele, ahogy érzed.

Erről jut eszembe ez a passzív-agresszív viselkedés is baromi alattomos dolog. Ha nem tudsz a másikkal őszinte lenni, akkor kivel? De tényleg. Mondd meg neki nyugodtan, hogy kövéríti a ruha. Az orgazmust sem kell megjátszani, mert akkor azt hiszi jól csinálja. Mond meg mi nem jó, és akkor tanul belőle. Ideális esetben a te javadra.

Ha már szóba került, akkor a szex is nagyon fontos. Sőt, az egyik legfontosabb. Ha az rossz és nem is javul, akkor nincs jövője az egésznek. Kell a kémia, törődjünk bele. Ha meg már meguntuk, akkor ne húzzuk egymás idejét, vagy tegyünk ellene. Jó szex nélkül olyan egy kapcsolat, mint a szex orgazmus nélkül. Lehet úgy is, csak nem sok értelme van.

Nem kell állandóan együtt lógni kötelező jelleggel. Csak megunjuk egymást. Inkább legyen kevesebb találkozás, de az ne merüljön ki a közös sorozat heti részénél. Meg amúgy se a kapcsolatunktól várjuk az élet értelmét, meg az összes boldog pillanatot, mert akkor hamar kifulladunk. Egy boldog, kiegyensúlyozott emberrel sokkal jobb lenni, mint valakivel, aki a másik karjaiba menekül a csúnya gonosz világ elől.

El sem tudom mondani, mennyire idegesítőek azok az emberek, akik úgy kezdik az összes kommentet, hogy a párommal múltkor megnéztük a filmet vagy a párommal nem szeretjük. Élőszóban is kiakasztó, és még fokozni is lehet olyanokkal, ha valaki uramnak nevezi a pasiját vagy babámnak, anyunak, asszonynak a nőjét. Persze lehet, hogy ez csak engem idegesít, de engem nagyon.

Ha valaki minden kis apróságból előadást csinál, az is nevetséges. Főleg azért mert általában még rá is játszik és megsértődik dacból. Ezek a kis játszmák szépen lassan ölik meg az egészet. Legyen bennünk egy kis (vagy még annál is több lazaság), mert mégis ki szereti a merev embereket? Még a saját anyjuk sem annyira. Főleg, ha még tudálékos is mellé. Na de kezdünk kicsit eltérni a tárgytól.

Ne legyünk picsák, ne legyünk töketlenek, és főleg ne beszéljünk idegesítő, magas, negédes, tenyérbe mászóan férfiatlan hangon a csajunkkal mert egyfelől felébredek rá, másfelől meg rohadtul kiábrándító.

De főleg, mert felébredek rá.