A Szabadnőműves

„Hát abból jöttem rá, hogy szakítottak, hogy a srácnak van valami új képe fészen egy másik nővel, de a csaja nem lájkolta. Rögtön tudtam.”

A hétvégén hallottam ezt. Hiába volt hangzavar a kocsmában, ez valahogy mégis utat tört magának a fülemig, nehéz volt nem hallani. Akkor ütött szöget a fejembe az, hogy már túl idős vagyok a facebookhoz, miközben az átlagéletkor mintha nőne az oldalon. Szóval akkor lehet mégsem ez a baj? Inkább úgy mondanám, hogy kifáradt az egész.

Szilveszterkor fogadtam egy barátommal, hogy ha eltűzök az oldalról, akkor a Szigeten ő fogja elénekelni az egyik dalunkat, és mivel borzasztó hangja van, másnap kissé fájó fejjel készítettem egy kamufelhasználót, amivel a zenekar oldalát tudom menedzselni, lementettem pár email címet és képet, majd töröltem magam, viszlát. Azt gondoltam, hogy nehezen fogom bírni, hogy hiányozni fog az egész, de eltelt pár hét és azon kaptam magam, hogy eszembe sem jutott a dolog. Aztán pár hónap és azt is elfelejtettem, hogy létezik. Ez meg azért felvet pár dolgot.

Sokan érvelnek azzal, hogy ők ott tudnak mindenkit elérni. De miért akarnék én mindenkit elérni? Akivel tényleg beszélni szeretne az ember, azt úgyis megtalálja valamilyen módon. Legyen az email, telefon vagy egy kocsma. Akivel meg nem jut eszembe a facebookon kívül beszélni, azzal lehet nem is érdemes. Mi másra jó még? A hírfolyam már rég csak dísznek és ötcsillagos időpazarlásnak jó, a többit meg meg lehet oldani máshogy is. Egy gmail csodákra képes, a legtöbb dologra van ott alternatíva, ami még értelmesebb is olykor. Például a csoportok helyett, egy levelezési lista, és kész is. Nem kell az általános iskolás osztálytársad ebédjéről készült fotóval találkoznod, hogy megbeszélj egy találkozót.

Az már megint más dolog, hogy csajok és cicás videók linkelgetésénél komolyabb dologra nem facebook csoportot fog létrehozni az ember. Legalább is, ha azt szeretné, hogy komolyan vegyék.

Szóval nem kell azzal hitegetni magunk, hogy van, ami lehetetlen a facebook nélkül, mert a végén még elhisszük. Ami meg ezek után marad az egészből, az csak egy nagy össznépi szeretetéhség. Hátha kapunk valami jelet arra, hogy figyelnek ránk. Kirakok egy cikket, mutatok egy zenét, cserélek egy profilképet, csak könyörgöm valaki lájkolja, az nagyon jó lenne, köszönöm. Ha ebből a szögből nézzük rögtön nem olyan vidám hely, csupán egy szépen becsomagolt kollektív vigasz, hogy nem vagyunk egyedül.

Persze ezzel önmagában nem is lenne baj, de egyfelől csak az illúzióját adja meg ennek, másfelől meg kissé öngerjesztő is az egész. Egy olyan igényt elégít ki, amit ő maga hívott létre. Hé, ez pont olyan, mint a nikotinfüggőség – gondolhatjuk, és akkor nem állunk távol az igazságtól.

De mint mindennek az interneten, ennek is vége lesz egyszer. Megérkezik szépen lassan az idősebb generáció is, és akkor el szokott indulni az elvándorlás. Jelen esetben ez egyelőre nem következett be, mert nincs hova. Azt érezzük nincs jobb opció, ez az internet csúcsa,  de úgyis jönni fog majd valami helyette, ezen nem kell aggódni. Viszont addig is ott van egy lehetőség, amit valamiért nem akarunk észrevenni, mégpedig az, hogy hagyjuk az egészet a francba.

Pár hét után rájövünk, hogy nem is hiányzik. Ez a jobbik eset. Ha meg arra jövünk rá, hogy nem bírjuk a facebook nélküli életet, akkor talán még fontosabb, hogy hátat fordítsunk az egésznek. Így vagy úgy, de az a legbölcsebb, ha ott hagyjuk a süllyedő hajót, mielőtt még vele együtt süllyednénk el.

Addig is lájkold és oszd meg a cikket meg persze kövess facebookon. Ez fontos. Ezt sose felejtsd el.

Ellen Page a minap bevallotta, hogy meleg. Nagy dolog, gondoltam. De ahogy a beszédét néztem két dologra jöttem rá. Egyfelől, hogy milyen értelmes és aranyos csajszi, másfelől meg azon járt az agyam, mennyire furcsa, hogy ez még mindig téma. Azt hittem már lassan elfogadott dolog végre, és nem kell ettől félni. De a beszéde alapján tévedtem, sehol nem tartunk még.

Sokszor eszembe jut, hogy mégis mi játszódik azoknak az embereknek a fejében, akik a leghangosabban kántálják a mocskos buzik sort. Tényleg nehezen tudom elképzelni. Netán veszélyeztetve érzik a férfiasságuk? Vagy mind látens homoszexuális, akiknek a fejébe verték, hogy az egész az ördög műve és így harcolnak ellene? Azért gondolom, hogy a férfiasság védelme állhat a háttérben, mert a nőknél nem veszek észre ilyen indulatokat a leszbikusok felé.

Miért baj ez? Ki mondta, hogy nem helyes? A szomszéd bácsi? A keménylegény haverunk? A vallás? Az utóbbit is nagyon szeretik felhozni, pedig ez olyan, mintha egy geológiai konferencián a bibliát lobogtatnám, mondván, hogy így alakult ki a Föld. Hét nap alatt, oda van írva, nézd!

Másfelől meg tényleg mit zavar, hogy ki mit szeret csinálni és hogyan. Nem bánt vele senkit, nem kötelező se nézni, se belegondolni. Szóval akkor mit pörögnek ennyit ezen egyesek? Vannak, akik melegek, vannak akik heterók és kész. Több szót nem is érdemelne az egész. De sajnos mégis beszélni kell róla, mert egyesek kötelességüknek érzik, hogy éreztessék az undort és ott bántsák meg a másikat, ahol csak tudják. Ezzel csak zavarodott fiatalokat teremtenek, akik maguk is elhiszik, hogy ezt nem szabad. Elnyomják, eltitkolják majd a dolgot és félnek. Félnek majd maguknak is bevallani. Pedig a szerelem a világ legjobb dolga, nem szabadna senkinek félnie tőle.

Ismerek nem egy meleget. Vannak, akikről ezt messziről látod, vannak akiken fel sem tűnik. Vannak köztük baromi jó arcok és vannak seggfejek. Nem ezen múlik. De általánosítani mindig egyszerűbb, csak ez egy téves felállást szül. Attól, hogy én egy hülye vagyok, nem lesz az a többi zenész is, nem így működik.

Nem tudom mit lehetne ehhez hozzátenni. Nem tudom mikor jön el az a kor, hogy már csak érdekesség lesz az, ahogy azokkal bántak az emberek, akiket nem értenek. Van egy olyan sejtésem miszerint erre hiába várunk. Nem kell szeretni a másikat, de már azelőtt utálni valakit, hogy tisztában legyünk létezésével nem tűnik túl egészségesnek. Csak lessünk be a függöny mögé, és már látjuk is, hogy nincs ott semmi félelmetes, nincs ott semmi utálnivaló, csak egyszerű emberek, akik megpróbálnak boldogulni.

Pontosan úgy, ahogy bárki más. 

Trükkös dolog a Valentin nap.

Nem is tudnám, hogy most van, ha nem folyna mindenfelől az internetből. Szóval gondoltam ma felveszem én is a fonalat. Magam részéről nem nagyon izgatott soha, mivel a nők akikkel kapcsolatban voltam általában maguk sem mutattak érdeklődést ezen nemes nap iránt. De hát nem is lettem volna olyannal, aki ilyenek miatt hisztizik, az elég kiábrándító.

Mégis hol a csapda akkor? Nem arról az unalomig hangoztatott érvről van szó, hogy a Valentin nap elüzletisedett a Karácsonnyal kézen fogva. Egyfelől alapból az volt, másfelől meg hülyeség lenne felróni olyan dolgot, ami ma már alap. Mintha azon háborognánk, hogy a boltban pénzt kérnek a kenyérért. Amúgy is hülyeség külön lényként kezelni az ünnepeket, hiszen bármi amivel vádoljuk őket a mi közreműködésünkkel jött létre, nem egy különálló mesterséges intelligencia egyik sem. Szóval ezt az érvet hagyjuk is a hátunk mögött egyszer és mindenkorra.

Az a becsapós az egészben, hogy pont arról szól, hogy mit csinálunk rosszul egy kapcsolatban. Ilyenkor sokan elvárják a különleges bánásmódot, az ajándékokat és a meglepetéseket. De miért éheznek ilyen dolgokra? Miért várják ennyire megváltóként a szeretet legkisebb jelét is? Mert amúgy nem kapnak eleget?

Persze nincs bajom az ajándékokkal, néha jó dolog meglepni azt, akit szeretünk. De miért kell erre külön ünnepet létrehozni? Ilyenkor úgysem tudunk semmi értelmeset venni, csak egy csokor közhelyet vagy egy doboz klisét. Ha meg van valami jó ötletünk és lehetőségünk megteremteni, akkor minek várunk eddig?

A még mérgezőbb dolog, hogy ezt sokan elvárják. Elvárják, hogy ezen a napon különlegesen kezeljék őket. Elvárják, hogy azt érezzék, őket mennyire szeretik. Ezzel az a baj, hogy ők maguk bizonyítják be ezáltal, hogy az év többi részében nincs részük ebből a dologból. Egy kiegyensúlyozott szerelmen alapuló kapcsolatot mindig úgy éltem meg, hogy bizony érzed a szeretetet anélkül, hogy ezt külön hangoztatni kéne. Nem kell hozzá különleges nap, hogy a kedvében járj a másiknak. Nem kell, mert amúgy is azt akarod.

Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy szarjatok bele, mert ha ahhoz van kedved, lepd meg, menjetek el valami király programra, nem rossz dolog az. Csak ne felejtsük el, hogy nem csak ez a nap van erre a célra az évben. Hanem mind arra van. Szerelmesnek lenni rohadtul nagy kiváltság, kezeljük is úgy.

Szóval valahol ebben rejlik a Valentin nap csapdája. Erre kell figyelni, mert különben csak azokról nem fog szólni ez a nap, akik tényleg szerelmesek. Úgy meg még ennyi értelme sem lesz.

A második szerelem talán fontosabb, mint az első.

Pedig az első az olyan misztikus, szinte hihetetlen. Gondoltad, hogy jó lesz, de erre azért az ebéd után sugárzott romantikus filmek sem tudtak felkészíteni. Erre nem lehet. Tegyük hozzá, hogy a viszonzott szerelemről beszélek, amikor erre hivatkozok, mert mégis az az igazi. Ha nincs viszonozva, akkor kiteljesedni sem tud. Az olyan, mintha a maszturbálást kevernénk a szexszel, van benne némi átfedés, de nem illik összekeverni.

Pedig mindenki folyton összetéveszti valami mással. Például a sok-sok hónap alatt kialakult kötödéssel és szeretettel. Az nem az. A szerelem gyorsan történik és hirtelen. Egy nap alatt a feje tetejére áll a világ. Aztán majd az évek súlya alatt szépen lassan megrogy és mire észbe kapunk már kihűl a dolog. Persze nem állíthatom biztosra, de úgy tapasztaltam, hogy a szerelem túl intenzív érzés ahhoz, hogy örökre tartson. Olyan, mint egy erdőtűz, ami feléget mindent ezért egy idő után már csak parázs marad és idő kell, hogy újra legyen mit lángba borítani.

Aztán újra egyedül maradunk. Megpróbáljuk újra, de valahogy nem ér fel az elsővel, ezért könnyen szöget üthet a fejünkbe, hogy egyszeri volt és megismételhetetlen. Sokan ezért vissza is térnek és megpróbálják újrakezdeni, de sosem lesz olyan, mint azelőtt. A nosztalgia csak ideig-óráig tud megtéveszteni mindenkit, ezért szép lassan le is mond az ember arról, hogy újra átélje ezt. Sokszor az esélyt sem adja meg neki, inkább sokadszor is újra összejön az exével, mint hogy kockáztasson. Pedig van olyan jó dolog, hogy ha csak kicsi is az esély rá, akkor is érdemes berakni a tétet.

Mert akkor egyszer csak -amikor a legkevésbé számítunk rá- újra becsap a villám, és akkor rájövünk. Rájövünk arra, hogy ez nem egyszeri dolog, hogy újra megtörténhet, hogy nem kell mindig visszamenekülni. Ezért olyan fontos a második, mert onnantól kezdve tudjuk, hogy nem kell többé félni, mert semmi sem egyszeri.

Nem kell többé visszamenekülni és attól félni, hogy eljátszottuk az egyetlen lehetőséget. Onnantól mehetünk előre. Ki tudja lehet hónapok, lehet évek, de az esély mindig ott lesz. Csak el kell engedni minden biztosítókötelet és belevetni magunkat.

Lehet sokat kell várni, lehet szenvedni fogunk, de a konklúzió mindig ugyanaz lesz a végén. Mégpedig valami olyasmi, hogy rohadtul megérte.

Lüktet a fejem és ki van száradva szám, amikor felébredek. Hirtelen azt sem tudom hol vagyok, de ez mindig így van, amikor ilyen a tünetekkel kelek. Teszek egy kósza pillantást körbe. Málló fehér falak, a sarkokban penész és itt-ott talán moha is nő, ha jól látom. Fény nem sok árad be és az is mögülem jön. Valami kicsi ablak lehet, de sajnos megnézni nem tudom, mert hozzá vagyok kötözve a székhez. Legalábbis a kezeim. Remek. Csend van a kis szobában, csak egy folyamatos, de annál idegesítőbb csöpögést hallok. Mint amikor valaki nem zárja el a csapot. Viszont így, hogy nincs más zaj, valahogy százszor hangosabbnak tűnik.

Próbálom felidézni mi volt tegnap, de nem túl könnyű feladat. Az eleje még megvan, összegyűltünk páran. A zenekarból is ott volt pár ember, a menedzser épp boldogan mesélte, hogy a nyári fesztiválok nagy részét már le is szervezte. Persze ez nem sokra biztosíték, de azért örültünk. Ja igen, valakinek a legénybúcsúja volt. Elég sokan voltunk, a felét sem ismertem az embereknek. Egy idő után mindenki elég szépen berúgott és valaki bátorkodott pár kurvát is hívni. Vagy sztriptíz táncost? Én már nem tudom mi volt pontosan, mert közben kint feleseztünk a Supernem pár tagjával, jó srácok. Aztán egy idő után valami balhé hangjai szűrődtek ki bentről, úgyhogy beszédelegtem, hogy majd én jól megoldom. Aztán már nem emlékszem, de mivel itt tértem magamhoz nem hiszem, hogy sikerült rendeznem a dolgot.

Már lassan fél órája ülök, néha hangosan felkiabálok, de semmi. Kezdek unatkozni. Emlékszem, hogy a vőlegény elég jófej volt és fülig bele van zúgva a mennyasszonyba, ami jó jel. Irigylem. Nem is tudom mikor voltam utoljára szerelmes. Nem is emlékszem már milyen az. Sokszor hiszem, hogy az vagyok, de aztán rájövök, hogy csak annyira az akarok lenni, hogy hirtelen összetévesztem. Pedig egyszerű megállapítani, mert a szerelem valami olyasmi, hogy rá gondolsz és felvidulsz attól, ahogy látod magad előtt, ahogy elmosolyodik, mert felvidult attól, hogy te felvidultál tőle. Valahogy így fogalmaznám meg, és higgyétek el van időm ilyeneken gondolkozni, ahogy ülök a hideg és dohos szobában.

 Végre kinyílik az ajtó. Nem tudom mire számítottam, de biztos nem egy ideges suhanc pírszinges huszonévesre méretes vadászkéssel a kezében. Gondolom attól kéne most megijednem, de inkább röhejesnek tűnik.

-       Gondolom tudod miért vagy itt – mondja miközben végigmér

-       Nem igazán, de van egy olyan érzésem, hogy fel fogsz róla világosítani

-       Hát… - kezdi el kissé bizonytalanul

-       Hát mi?

-       Elég legyen! – ordít fel idegesen és hadonászni kezd a késsel

-       Nana, még a végén megvágsz vele. – mondom mire újfent elbizonytalanodik

-       Nem fizettetek… – itt kissé megakad – a szolgáltatásokért.

Jézusom, ez valami új tag lehet. Egyfelől megörülök, mert nem úgy tűnik, mint aki ártani tudna vagy merne, másfelől meg kissé szégyellem magam, amiért egy ilyen banda el tudott fogni. Kezdek öregedni, vagy mi van? Azért válaszolok, mert kezd túl hosszú lenni a csend.

-       Én nem is használtam semmilyen szolgáltatást – mondom, miközben kezd beugrani a többi részlet. Odamentem a balhézókhoz, és páran éppen azon vitatkoztak, hogy kinek és mennyit kéne fizetni. Vagyis főleg azon, hogy kinek nem. Én felajánlottam, hogy beszállok, mert volt nálam pár Erzsébet utalvány, úgyhogy meglengettem előttük. Ekkor tört ki a verekedés.

-       Figyelj, biztosan el tudjuk intézni – jelentem ki bizalmasan

-       Több, mint százezer forinttal tartoztok

-       Aha, hát az a helyzet, hogy annyi nincs nálam, de ha adtok egy bankszámlaszámot még ma átutalom. Jut eszembe, ugye tudtok áfás számlát kiállítani, csak azért… - mondanám tovább, mire képen töröl. Erre nem számítottam, kicsit elegem lesz úgyhogy gyorsan felállok amennyire tudok, majd hátravetem magam. A szék könnyen megadja magát és darabokra törik. A kezeimbe fájdalom nyilall, de legalább szabadokká válnak. Mire rám vetné magát, már arrébb gurulok és felpattanok. Nem várom meg amíg ő is ugyanígy tesz, inkább gyorsan leütöm. Ezt akartam elkerülni, de hát mit lehet tenni ilyenkor. Fiatalok.

Ájult testét felültetem és a falhoz húzom. Megnézem a zsebeit, találok egy cigisdobozt, kiveszek belőle kettő szállat, majd visszarakom. A tárcájában van pár ezres, ezt elteszem kompenzációként. Rágyújtok az egyik szálra, miközben elhagyom a szobát. Pár perc után megtalálom a kijáratot. Páran már kint állnak a tegnapi buliból. A menedzserem felém fordul és megjegyzi, hogy lassú voltam.

-       Hányan voltak? – kérdezem – Amúgy szép a monoklid.

-       Kösz. Nem sokan, és amatőrök. Manapság nagyon felhígult a szakma. Egy pár fegyverrel már mindenki azt hiszi, hogy maffia lehet belőle. – mondja miközben tárcsáz egy számot – Nos, most hogy mindenki itt van hívhatnánk taxit is. – teszi hozzá

-       De hova? – kérdezi a dobosunk – Oké, hogy valahol a külvárosban vagyunk, de…

-       Valakinek nincs gps a telefonjában? Nézzétek már meg – kiáltja erélyesen a menedzser miközben épp hív valakit. Sejtem kivel fog beszélni és előre tudom, hogy az ájult suhancok nem lesznek elragadtatva az örömtől.

Pár perc múlva valaki megjegyzi, hogy mindjárt és itt vannak értünk. Fáj a csuklóm, lüktet a fejem és bűzlök a tegnaptól. Rágyújtok a második szálra. Indult már rosszabbul is a napom.